Pf.21766/2007/4 — Pf.21766/2007/4 — Zalaegerszegi Törvényszék

Zala Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság 2.Pf.21.766/2007/4. szám

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN !

A Zala Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság a Dr. Ujvári Tamás Ügyvédi Iroda (Budapest, V. kerület, Honvéd u. 22. I/3., ügyintéző: dr. Ujvári Tamás ügyvéd) által képviselt felperes neve , felperes lakcíme. szám alatti lakos felperesnek, dr. Nádor László igazgatási osztályvezető (alperes székhelye) által képviselt alperes neve, alperes székhelye szám alatti székhelyű alperes ellen kártérítés iránt indított perében a Zalaegerszegi Városi Bíróság 16.P.20.378/2007/22. számú ítélete ellen a felperes 23. és 24. sorszámú fellebbezése folytán megtartott nyilvános fellebbezési tárgyalás alapján meghozta a következő

Í T É L E T E T :

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja.

A feljegyzett fellebbezési illetéket az állam viseli.

Kötelezi a felperest, hogy 15 /tizenöt/ nap alatt fizessen meg az alperesnek 25.000,- /huszonötezer/ Ft fellebbezési perköltséget.

Az ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye.

I N D O K O L Á S :

Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította. Kötelezte a felperest az alperes javára 98.500,- Ft perköltség 15 napon belüli megfizetésére. A feljegyzett kereseti illeték és az állam részéről előlegezett költség (szakértői díj) állam általi viseléséről határozott.

Ítéletének indokolása szerint az frsz. frsz-ú, személygépkocsi típusa típusú személygépkocsijával közlekedő felperes 2007. március 1-jén 18 óra 35 perckor a 7410. számú közúton helységnév 1 elhagyva helységnév 2 irányába közlekedve az alperes vadászterületéről - a menetirány szerinti bal oldalról - kiváltó szarvasbikával ütközött, melynek következtében a személygépkocsiban kár keletkezett, a vad elpusztult. Az elsőfokú bíróság a rendőrkapitányság neve beszerzett vizsgálati anyag alapján megállapította, hogy a felperes közlekedési szabályt nem sértett. Az elsőfokú bíróság - idézve a vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény (a továbbiakban: Vtv.) 75. § /2/-/3/ bekezdéseit, 78. § /4/ bekezdését - a kirendelt szakértő neve igazságügyi vadgazdálkodási szakértő szakvéleményét elfogadva megállapította, hogy a baleset helyszíne nem tekinthető olyan fokozottan vadveszélyes helynek, amely a vadveszélyt jelző tábla kihelyezését indokolta volna, ezért nem tanúsított felróható magatartást az alperes azzal, hogy a vadveszélyt jelző tábla kihelyezését nem kezdeményezte, ennélfogva kártérítési felelőssége nem áll fenn. Az elsőfokú bíróság - a őbb Bíróság Pfv.VI.23.266/1998/2. számú ítéletében kifejtett jogi állásponttal egyezően - kifejtette, hogy önmagában a vad közúton való megjelenése nem értékelhető az alperes fokozott veszéllyel járó tevékenysége körében bekövetkezett rendellenességként, ezért az alperes kártérítési felelőssége a Ptk. 346. § /2/ bekezdésén sem alapulhat. A rendelkezésre álló bizonyítékok mérlegelése eredményeként levont azon következtetése alapján, miszerint felróható alperesi magatartás hiányában és az alperes fokozott veszéllyel járó tevékenysége körében bekövetkezett rendellenesség hiányában a Ptk. 346. § /3/ bekezdése értelmében kárát mindkét fél maga viseli, az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. A perköltség viseléséről a Pp. 78. §-ára utalással határozott.

Az ítélet ellen a felperes terjesztett elő fellebbezést, melyben elsődlegesen az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú bíróságnak a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasítását; másodlagosan az elsőfokú ítélet megváltoztatását, a keresetének megfelelő döntés meghozatalát kérte. Hivatkozása szerint az alperes kártérítési felelőssége fennáll a Ptk. 346. § /1/ bekezdése alapján, mivel felróható módon nem tett eleget kármegelőzési kötelezettségének, amikor nem helyezett el vadveszélyt jelző táblát, ahol a vad a perbeli esetben megjelent, illetve a Ptk. 346. § /2/ bekezdése alapján, ugyanis a fokozott veszéllyel járó tevékenysége körében bekövetkezett rendellenességre vezethető vissza, hogy a szarvas olyan útszakaszon bukkant fel és okozott balesetet, ahol a megjelenése táblával nem volt előre jelezve. Kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság mellőzte ítélete indokolásában tanú neve tanúvallomásának értékelését, aki megerősítette azon nyilatkozatát, hogy a baleset helyszínén rendszeresen lát vadakat. Érvelése értelmében az igazságügyi vadgazdálkodási szakértő szakvéleménye „tisztán feltevésekre alapul", a 2007. július 31-i helyszíni szemléjén mezőgazdasági kultúra takarta a termőföldet, ezért nem látott vadnyomokat. Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság nem tulajdonított jelentőséget annak a ténynek, miszerint a perbeli útszakasszal kb. 1,5-2 km távolságban párhuzamosan futó közúton több helyen vadveszélyt jelző táblát helyezett el az alperes, a két közút közötti távolság pedig a mozgásban lévő vadak számára csupán 3-4 percet jelent. Megítélése szerint nem értékelte kellő súllyal az elsőfokú bíróság az agancskeresők tömeges megjelenését, az etetők, sózok baleseti helyszíntől való 1 km-es távolságát, hivatásos vadász neve hivatásos vadász vadászati beírókönyvben is rögzített vadászatának tényét. Változatlanul fenntartotta azt az álláspontját, hogy rendellenesség, ha olyan helyen szarvas jelenik meg a közúton, ahol arra vadveszélyt jelző tábla nem figyelmeztet, „hiszen erre sem a gépkocsivezető, sem a vadásztársaság nem számíthatott". Személyes költségmentességére, elnehezült jövedelmi és vagyoni viszonyaira hivatkozással kérte a perköltségben marasztalása mellőzését.

Az alperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult.

A fellebbezés nem alapos.

A másodfokú bíróság egyetért az elsőfokú bíróság által megállapított tényállással, melyet a perbeli baleset helyét illetően annyiban pontosít az elsőfokú eljárás során beszerzett rendőrkapitányság neve ügyszám ügyszámú jelentése alapján, hogy az ütközés a helységnév települést jelző táblától 500 méterre (helységnév 2 irányába) a menetirány szerinti bal oldalon következett be.

A másodfokú bíróság a pontosított tényállás mellett is egyetért az elsőfokú bíróság által levont jogi következtetésekkel és az érdemi döntéssel.

Helyesen hivatkozott az elsőfokú bíróság a Vtv. 75. § /3/ bekezdésére, melynek értelmében az alperes, mint a vadászatra jogosult a Polgári Törvénykönyvnek a fokozott veszéllyel járó tevékenységre vonatkozó szabályai szerint köteles megtéríteni a károsultnak a vad által a mezőgazdálkodáson és erdőgazdálkodáson kívül másnak okozott kárt. Erre figyelemmel a másodfokú bíróság kiegészíti az őfokú ítélet jogi indokolását a Ptk. 346. § /1/ bekezdésével, miszerint, ha a kárt több személy fokozott veszéllyel járó tevékenységgel közösen okozta, egymás közötti viszonyukban a felelősség általános szabályait kell alkalmazni; továbbá a Ptk. 339. § /1/ bekezdésével, melynek értelmében aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.

Elsődlegesen tehát az képezte vizsgálat tárgyát, hogy az alperes részéről megállapítható-e olyan felróható magatartás, amely a kármegelőzési kötelezettség elmulasztása miatt kártérítési felelősségének megállapítását eredményezhetné.

Az elsőfokú bíróság részéről helytállóan idézett Vtv. 78. § /4/ bekezdésének rendelkezése nem értelmezhető akként, hogy ha a közút vadászterületet szel ketté, avagy vadászterület mellett halad el, a vadászatra jogosult köteles kezdeményezni vadveszélyt jelző tábla kihelyezését. Az ország külterületének jelentős része vadászterületnek minősül, az utak szükségképpen e vadászterületeket átszelve haladnak. A vadak szabad mozgását a vadvédelmi kerítésekkel el nem látott közutak nem akadályozzák, így a vad felbukkanására a közúton bárhol, bármikor számítani lehet. A Vtv. 78. § /4/ bekezdése ennek ellenére csak lehetőségként, nem pedig kötelezettségként írja elő a vadászatra jogosult számára a közúti jelzés elhelyezésének kezdeményezését. A Vtv. 78. § /4/ bekezdésének a „vadveszély esetén" kitétele helyes értelmezése szerint a vadveszélyt jelző tábla elhelyezésének kezdeményezése tehát csak akkor indokolt, ha az útszakasz fokozottan vadveszélyesnek minősül, ahol a vad mozgása jelentős, felbukkanására a helyi körülmények miatt fokozottan számítani kell. A vadászatra jogosult az, aki ismeri, illetve akinek ismernie kell azokat az útszakaszokat, ahol a vad felbukkanása nagyobb valószínűséggel várható, s ez alapján neki áll módjában kezdeményező lépéseket tenni a megfelelő védelmi berendezések, illetőleg a veszélyt jelző táblák felállítása iránt.

Az elsőfokú bíróság a vadveszélyt jelző tábla kihelyezésének indokoltságára - helyesen - szakértői bizonyítást folytatott le. A kirendelt szakértő neve igazságügyi vadgazdálkodási szakértő a szakvéleményében megállapította, hogy a baleset helyszínéül megjelölt útszakasz nem fokozottan vadveszélyes, nem volt megállapítható a vadak olyan mértékű jelenléte, amely vadveszélyt jelző tábla kihelyezését indokolta volna. A szakvéleményt a másodfokú bíróság is megalapozottnak találta és ítélethozatala alapjául elfogadta. A szakértő részletesen leírta a baleseti helyszínt, környezetét a helyszíni szemle és az ütközés időpontjában is, vizsgálta a gímszarvas évközbeni területváltásainak okait, az állománynagyságot. Részletes magyarázatát adta, hogy a baleset időszakában csak a törzsállomány (a legkisebb létszám) található a területen, a vadak területváltása (kiváltása az erdőből más kultúrába) ebben az időszakban minimális, hiszen a felesleges mozgások többletenergiát követelnek, melynek pótlása ezen időszakban nehezebb a rendelkezésre álló takarmánymennyiség miatt. Kitért arra, hogy a baleseti helyszín közvetlen környezetében vadváltót nem talált, a közút környezete a baleset idején a vadak számára vonzó környezetül nem szolgálhatott. Vizsgálta, hogy hivatásos vadász neve hivatásos vadász az ütközés helyszínétől több km távolságban végzett területellenőrzést, ezt rögzítette a vadászati beírókönyv, miszerint 2007. március 1-jén 16-17 óra között Sinke beírókörzetben folytatott vadászatot. Az etetők, szórók, dagonyák helyét is pontosan meghatározta, a mellékelt térképpel alátámasztva, hogy valamennyi legalább 1 km távolságban található a baleseti helyszíntől. Vizsgálta, hogy a perbeli útszakaszon vaddal történő ütközést 5 évre visszamenőleg nem regisztráltak. A szakértő e tényeket együttesen értékelve vonta le azt a következtetést, hogy a vázolt körülmények között a vad fokozott felbukkanására, mozgására nem kellett számítani, a perbeli baleset nem közvetlenül vadászat miatt következett be és nem voltak a közelben etetők, szórók, dagonyák, amelyek a baleseti helyszín közelébe szoktatták volna a vadakat. Mindezekre figyelemmel alakította ki azt a véleményét, hogy vadveszélyt jelző tábla kihelyezése nem volt indokolt.

Annak megítélése szakkérdés, hogy a baleseti helyszín fokozottan vadveszélyes terület-e, illetve a perbeli útszakasz vonatkozásában indokolt lett volna-e az alperes részéről a vadveszélyt jelző tábla elhelyezését kezdeményezni. A szakértő e kérdésekre egyértelmű és okszerű magyarázatot adott a szakvéleményében. Az elsőfokú eljárás során a felperes nem tudott olyan bizonyítékot szolgáltatni, amely a szakvéleménnyel kapcsolatosan alapos kétséget ébresztett volna. Ahogy az elsőfokú bíróság helytállóan utalt rá, maga a felperes írta a keresetlevelében, miszerint „naponta megteszem ezt az utat és soha nem láttam vadat ezen a területen, megjelenése a közúton teljesen váratlan és szokatlan volt". Tény, hogy az elsőfokú bíróság ítélete indokolásában tanú neve tanúvallomására nem utalt, ez azonban önmagában nem olyan lényeges eljárási szabálysértés, ami az őfokú ítélet hatályon kívül helyezésére alapul szolgálna. A tanúvallomás utal a vadak baleseti helyszínhez közeli területen való jelenlétére, a baleset szemtanújaként a vadnyomok jelenlétére hitelt érdemlően nem tudott nyilatkozni, ugyanis nem állt meg és nem nézte meg a vadnyomokat (9. sz. jegyzőkönyv 5. oldal 1. bekezdése). A szakértő is utalt vadnyomokra, azonban a kevés vadnyomból és az egyéb körülményekből a baleseti szűkebb helyszín környékén a vad fokozott jelenlétére nem tudott megalapozott következtetést levonni. A kevés vadnyom, ugyanakkor vadváltó („gyalogút-szerű" nyomvonal) hiánya a vadak folyamatos és rendszeres jelenlétét nem igazolja, csupán azt, amit a felperes is állított a 22/F/1. sorszámú beadványában, miszerint „ott, olykor járnak vadak".

Mindezek alapján a másodfokú bíróság megítélése szerint megalapozottan nem minősítette fokozottan vadjárta területnek a baleseti szűkebb helyszínt a szakértő. Téves azon fellebbezési hivatkozás, hogy a szakvélemény „pusztán feltevésekre alapul", s az megalapozatlan azon okból, mert 2007. július 31-én készült. Az agancskeresők tömeges megjelenését a felperes nem bizonyította, erre vonatkozóan a szakvélemény is csupán általános tapasztalatként, jellemző körülményként utalt. A perbeli közúttól kb. 1,5-2 km távolságban párhuzamosan futó közút vadveszélyt jelző táblákkal való ellátásából sem indokolt olyan következtetés levonása, hogy a baleseti helyszín, illetve a 7.410. sz. közút is fokozottan vadveszélyes lenne.

Mindezek alapján a másodfokú bíróság is arra a következtetésre jutott, hogy a perbeli baleseti szűkebb helyszín vadveszélyessége bizonyítottsága hiányában a vadveszélyt jelző tábla elhelyezése kezdeményezésének elmaradása miatt az alperes nem tanúsított olyan vétkes magatartást, amely a kártérítési felelőssége megállapíthatósága alapjául szolgálna a Ptk. 346. § /1/ bekezdése szerint.

A felperes fellebbezési tárgyaláson csatolt 5 db fényképfelvételt, melyekkel azt kívánta bizonyítani, hogy a baleseti helyszínen vadnyomok találhatók és vadváltó van. E fényképfelvételek az elsőfokú eljárás során beszerzett szakvélemény megalapozottságát nem teszik kétségessé, a szakvélemény kiegészítésének elrendelését sem indokolják, mivel a fellebbezési tárgyaláson a felperes maga adta elő, hogy magánúton kérte meg az elsőfokú eljárás során kirendelt szakértőt e fényképfelvételekre figyelemmel és 2007. december végén-2008. január elején tartott helyszíni szemlén tapasztaltak alapján kiegészítő szakvélemény adására. E fényképfelvételek egyébiránt olyan új bizonyítékok, amelyek a Pp. 235. § /1/ bekezdése 2. mondata értelmében a fellebbezési eljárás során már nem vehetők figyelembe. A másodfokú bíróság megítélése szerint különösebb jelentősége nincs, hogy a fényképfelvételek télen, míg a szakvélemény nyáron készültek, ugyanis a szakvéleményből megállapíthatóan a vadak számára a nyári időszakban a perbeli közút környezete vonzóbb, mint a téli időszakban a növényi kultúrákra és a vadak területválasztási szokásaira figyelemmel. A kifejtettek miatt a másodfokú bíróság nem látott lehetőséget szakértő neve igazságügyi vadgazdálkodási szakértőt szakvéleménye kiegészítésére felhívni vagy új vadgazdálkodási szakértőt kirendelni. Ennélfogva e felperesi bizonyítási indítvány elutasításra került. A másodfokú bíróság a felperes által a fellebbezési tárgyalásra előállított tanú kihallgatására vonatkozó bizonyítási indítványt is elutasította, mivel egyfelől nem releváns tényekre és körülményekre kívánta kihallgatni, másfelől a Pp. 235. § /1/ bekezdésének 2. mondatában foglalt eljárási szabály sem tette lehetővé.

Az elsőfokú bíróság helytállóan foglalt állást abban a kérdésben, hogy önmagában a vad közúton való megjelenése nem értékelhető az alperes fokozott veszéllyel járó tevékenysége körében bekövetkezett rendellenességként (BH.2000/8/401). Téves álláspont, hogy a vad közúton való hirtelen felbukkanása az alperes fokozott veszéllyel járó tevékenysége körében bekövetkezett elháríthatatlan oknak minősül, ugyanis a vad felbukkanására - életmódjából eredően - az ország minden közútján lehet számítani, ezért az állandósult bírói gyakorlat értelmében a veszélyt jelző tábla hiánya nem jelenti azt, hogy a gépjármű vezetőjének nem kell tekintettel lennie a helyszín adottságaira. A gépjármű vezetőjének ugyanis általában számolnia kell váratlanul felbukkanó akadályokkal, így - köztudomású lévén, hogy a vad a természetben szabadon él - azzal is, hogy az úton vad kerül a gépjármű elé, akár van ott védelmi berendezés vagy vadveszélyt jelző tábla, akár nincs. Nem tévedett tehát az elsőfokú bíróság, amikor az alperes kártérítési felelősségét a Ptk. 346. § /2/ bekezdése alapján sem állapította meg.

Tény, hogy a felperes személyes költségmentesség kedvezményében részesült, ez azonban nem mentesíti a Pp. 86. § /3/ bekezdésére figyelemmel az ellenfél (alperes) javára megítélhető perköltség fizetési kötelezettség alól, elnehezült jövedelmi és vagyoni viszonyai ellenére. Emiatt a másodfokú bíróság nem tudta mellőzni az alperesnek megítélt elsőfokú perköltségben marasztaló rendelkezést.

Mindezek alapján a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § /2/ bekezdése szerint helybenhagyta.

Az eredménytelenül fellebbező, de személyes költségmentesség kedvezményében részesített felperes helyett a feljegyzett fellebbezési illetéket a 6/1986. (VI. 26.) IM. r. 13. § /1/ bekezdése és 14. §-a alapján az állam viseli. Személyes költségmentességétől függetlenül azonban a Pp. 239. §-a szerint alkalmazandó Pp. 78. § /1/ bekezdése és a Pp. 86. § /3/ bekezdése alapján köteles az alperes fellebbezési perköltségének a megfizetésére, melynek összege a /2003. (VIII.22.) IM. r. 3. § /1/ bekezdése, /2/ bekezdés a./ pontja és /5/ bekezdése szem előtt tartásával került meghatározásra.

Zalaegerszeg, 2008. január 15.

Dr.Polgárné dr.Vártok Irén sk. Dr.Bartalné dr.Mentes Judit sk. Dr.Licskay József sk. a tanács elnöke előadó bíró bíró

A kiadmány hiteléül: …………..mb. írnok